Túl az Óperencián

Még emlékszem rá. Valami furcsa okból kifolyólag, minél idősebb leszek, annál élesebb a kép, annál élőbbek az emlékek. Emlékek, amelyeket ha nem jegyzek le, velem együtt olvadnak be majd egyszer a fátyol mögé és akkor örökre elvesznek visszavonhatatlanul és végérvényesen. És én pont ezt nem akarom! Nem és nem! Nem hagyom, hogy ne lássák a gyermekeim, unokáim azt a helyet, ahonnan én magam származom, ahová olyan sok emlék köti gyermeki énemet. A helyet, ahonnan mai napig táplálkozom, ahol formálódtam, ahol a képzeletem és képletesen én magam is megszülettem.

Deszkakeretre feszített drótháló kerítés, akácoszlopokra rögzített hosszú sora választja el a poros szikkadt utcát gyermekkorom játszóterétől, Ibrány szélső, világvégi peremén. Megállok a kiskapuban és onnan nézem meghatódva a látványt. Előttem hatalmas udvar, jobbra fatornácos, porladó cserepekkel fedett öreg házikó, ami előtt óriási vadkörtefa terpeszkedik, hadat üzenve a múlandóságnak. Velük szemben az ódon ház fölé magasodva, nyárikonyha áll, aminek ámbitusára öt masszív kőlépcső vezet fel.

A nyári forróság elől a vackort termő fa alá húzódva, egész családnyi lompos és bozontos szőrpamacs liheg rózsaszínben pompázó lógó nyelvekkel. Terelő pulik ők, akik bárkit beengednek az udvarra. Fülük botját sem fogják mozdítani az érkező felé. Nyugodtan bemehetsz, bejárhatod az udvart, akár a házba is bevihetnek a lépteid. De! Abban a pillanatban, ahogy kifelé indulsz birodalmukból, acsargó fergetegként kényszerítenek majd vissza kaputól. Aztán, ha elérted az általuk biztonságosnak ítélt távolságot, mint akik jól végezték dolgukat, már le is heverednek a megszokott helyükre lustálkodni. És jaj neked, ha újra próbálkozol. Sokszor játszottam ezt a játékot velük, de mindig ők nyertek. Távozni csak az távozhatott, akit a ház úrnője az utcáig kísért.

Mély levegőt veszek, lenyomom a kilincset végül és belépek az udvarra. Képzeletem első útja nem messze, egy ásott kúthoz vezet. Fogom a cinvedret és leengedem a kútba. Miközben tekerem a kart, száraz nyiszogó hang kíséri a rozsdás lánc csörgését. Aztán csobbanás, rövid várakozás, hogy az oldalára dőlő edény megteljen és már erőlködik is gyermeki karom, hogy a felszínre hozza lentről a vizet. Locsog, lötyög, csepeg az élet, mire nagy nehezen a kávára emelem a vedret. Megdöntöm kissé és már iszom is a kút ajándékát, ami a szám két oldalán lefutva, hűs borzongással végigcsorog az államon, a nyakamon, mellkasomon.

Enyhén vasas íze még akkor is ott kísért nyelvemen, amikor szemügyre veszem az évszázados orgonabokrokat, amik árnyékot vonnak fölém, míg a maradék vizet egy kupába töltöm. Ki tudja, mióta ontják gyönyörű lila virágaik illatukat, április idusát követve minden ember örömére.

Nem mélázom tovább, hanem a házba indulok. Ajtaján belépve, mögöttem marad a forróság. Vastag sárfalai testőrként őrzik a benti hűvös levegőt. Leteszem az előtérbe terhemet egy hokedlire és körbejárok. Velem szemben egy kamra nyílik, amelyben még ilyenkor, nyár derekán is egy hatalmas füstölt sonka lóg. Sóvárogva nézek fel rá, amikor mellém lép nagymamám. Rá néz ő is, azután meg rám. Szeme huncutul csillog. Végül bólint és már nyiszálja is egy kisebbfajta szuronyszerű késsel és levág nekem belőle egy apró darabkát. Kő kemény. Úgy kell belőle előcsikarni az ízeket. De addig rágcsálom, szopogatom, míg végül csak megjönnek. Páratlan élménnyel leszek gazdagabb. A szikkadt hús, a só és a füst ideális keverékének zamatával.

A kamrában nem időzök sokáig. Utam az utca felőli tisztaszobához vezet. Megállok a nyitott ajtóban és belesek. Nagymamám a földön térdel. Fejét még itt, ebben a helyzetben is kendő fedi. Ruhája ujja könyökig fel van tűrve, nyakából surc lóg. Mellette egy lavórban, sárgás színű, híg gyurma állagú anyag, ami mindkét kezét befedi. Újabb és újabb adagokat vesz belőle, amiket csupasz tenyerével ken szét a döngölt földön. Mázol. Az anyag, amit szétken homokból, tehéntrágyából és kevés agyagból készült. A vékony kéreg száradás után hetekig, hónapokig biztosít majd seperhető, egyenletes felületet. Többször láttam őt ebben a helyzetben és mindig csodáltam ügyes kezét, ahogyan szerszámok nélkül készítette el, a tökéletesen sík felületet. Vajon hányszor, hány alkalommal tette ezt meg élete során, jut eszembe a kérdés, miközben csendben behúzom az ajtót és hagyom, hogy tovább dolgozzon.

Átvágok az előtéren és bemegyek a másik szobába. Két ágy, egy konyhaszekrény, asztal, négy hokedli, egy karos láda és egy sparhelt. Konyha, étkező, hálószoba egyben. Mindez alig tíz négyzetméteren. A párnák és a takarók szépen összerakva az egyik ágyon letakarva. A tűzhely alatti kosárban, ami kora tavasszal a kotlósok helye volt, két macska nyalakodik. Egy ládában takarosan rendezett sorokban, vágott kukoricaszár. Kiváló az nyári időben a főzéshez és van belőle bőven kúpokba rakva a kertben. A tűzhelyen hatalmas vasfazék, amiben a piros fedő alatt, valami illatfelhőket eregetve melegszik. Leülök az asztal mellé és magamba szívom a látványt, várok türelmesen.

Nem hiába. Nagyi lép be, a keze már tiszta, de fején most is ott van az elmaradhatatlan kendő. Hallom a kimondatlan kérdését és hallom a kimondatlan válaszomat is. A konyhaszekrényhez lép, ahonnan hatalmas, igazi házi sütésű kenyeret vesz elő. Még bontatlan. Bal kézzel magához vonja, majd a jobb kezében tartott késsel aprólékos gonddal keresztet rajzol az aljára. Csak ezután szeli meg. A levágott szeletet először egy tálban lévő vízbe mártja egy pillanatra, ami után a kamrába vonul, ahol egy zsákban cukor várakozik. Ebbe mártja a nedves kenyeret és már hozza is felém nyújtva, miközben arcán boldog mosoly terül szét, hogy adhat valamit az unokájának. Cukros kenyér ...

Megeszem, aztán maszatosan, de jóllakottan indulok szokott útvonalamon, ami majd a végtelen határba, a szabadságba vezet. Kimegyek az istállókat leválasztó belső kerítés és a nyárikonyha közötti kiskapun a kertbe. Előttem mamám éppen a sárból tapasztott külső kemencét ellenőrzi. Korábban már felfűtötte paszulyszalmával és mindenféle száraz hulladékkal. Most töltött káposzta fő benne, egy kétfülű cserépfazékban. Hogy annak milyen íze van? Azt ne kérdezd meg. Ha nem ettél ilyesmit, akkor valami biztosan kimaradt az életedből. Valami egyedi, valami utánozhatatlan. Sajnos mást már én sem tehetek, minthogy elképzelem azokat a régi ízeket, a pillanatokat a kemence körül.

Megyek is inkább tovább. Jobbra malac ól, balra a hatalmas kert, több sornyi gyümölcsfával, amik között végtelen krumpliföldek élték mindennapjaikat, tavasztól őszig. A kocák házának végében létra támasztja a falat, ami a padlásra vezet. De mit is beszélek. Nem padlás az, hanem maga az Egri vár. Képzeletünk küzdőtere. Számtalan várostrom, diadal és könnyek otthona. Nem is emlékszem már, hány és hány alkalommal kapaszkodtam fel a létrán, pajzsként fejem fölé emelve egy vesszőkosár alját. Allahu akbart kiabáltam, míg fentről az unokatesóm fakarddal csépelt - Pusztulj gaz török! - kiabálások közepette. A szerepek mindig cserélődtek, hiszen mindegyikünk imádott egri vitéz lenni. Aztán egy-egy sikertelen ostromot követően együtt nyalogattuk sebeinket egy papsajt borította, puha "mezőn" és jóízűen falatoztuk a természet aprócska kenyerét.

De most nem állok meg itt. Lépteim közelebb visznek a kert szélében billegő szénakazalhoz. Gigantikus sziklatömbként magasodik környezete fölé. Mamát látom mellette, ahogyan szénahúzó horoggal szorgoskodik és egyre nagyobb kupacot halmoz fel belőle egy kiterített ponyvára. Mikor már úgy ítéli megfelelő a kazalból kihúzott mennyiség, a horgot a földbe szúrja és mindkét kezével a háta mögé nyúlva, vonszolni kezdi a ponyvát, rajta a szénával az istállók felé. Nagy a súly, ezért meggörnyedt háttal, teljes testével dől bele a munkába. Odaszaladok és húzni kezdem én is. Nem szól, csak mosolyog, nevet rám a szeme. A szűk ajtón már ketten vonszoljuk be a takarmányt. Odabent, a trágyával vastagon borított padló úgy inog alattunk, mintha háborgó tengeren utaznánk egy hajó fedélzetén. Villát ragadunk, együtt pakoljuk jászolba a szénát, amiből Bimbó és Bözske, a két magyar tarka tehén, azonnal jóízűen falatozni kezd. Csak úgy harsog a száraz ropogós fű foguk alatt.

Mamám a fejőszékért szalajt, míg ő rocskát készíti elő a fejéshez. Először Bimbó mellé telepszik és keze gyakorlott mozdulatai nyomán, annak tőgyéből csak úgy lövell a friss meleg tej a rocska aljára. Az üres edény alján kopogó hangot hamarosan a tejbe lövellő tej hangja váltja fel. Szemem nem győz betelni a habzó látvánnyal, sóvárogva lesem minden mozdulatát. Mikor végez a fejéssel, surca alól kicsi bádogbögrét varázsol elő, amit megmerít a meleg tejben. Becsukott szemmel iszom. Nevetve adom neki vissza a bögrét. Elveszi s velem együtt nevet, majd lehajol hozzám és magához ölel, összekócolja kezével a hajam és játszani küld.

Kiszaladok az istállóból, benézek a karámba, de az teljesen üres. Végül megkerülöm a kazlat és annak kert felőli végében kialakított titkos üregébe húzódok. Nem olyan nagy, de guggolva elférünk benne hárman is. Igazi búvóhely, kívülről alig lehet észrevenni. Gyermekkorunk fantáziabirodalmának barlangja, számtalan mese, ábrándozás színhelye. A komor telek idején is igazi meleg fészek. Nem sokáig időzök bent, madárcsicsergés hív a szabadba.

A kert szélén, kerítés helyett széles akácfasor terpeszkedett. Olyan fákkal, melyeknek törzsét gyermeki kezeink körbe sem érték. Nyaranta egyszerre volt hűs dzsungel, amiben expedíció expedíciót követett, de hősi háborúk sorát s számtalan bújócskát is megéltek lombjai. Aztán az őszi ködben lehulló sárga levelek vastag avarszőnyeget terítettek alájuk, amiben naposabb időkben térdig gázoltunk egymást kergetve. Karácsony környékére, a csupasz, szikár törzsek közé a téli szél hóbuckákat épített s mi kacagva ugráltunk bennük, nyakig a hótengerben bukdácsolva. Tavasszal aztán innen ettük a fürtökben lógó mézédes akácvirágot s hallgattuk áhítattal a méhek és dongók duruzsolását. Az újra felöltözött ágak alatt pedig, a sok évtizedes avar alatt ott lapult egy újabb csoda.

Minden tavasszal, kosarat és kiskapircsot magához véve mamám a fasorba vonult. Keresgélt egy keveset a szemével, aztán ahogyan megtalálta a megfelelő helyet, munkához is látott. Letérdepelt a földre, elseperte maga elől az avart, ami alól fekete színű föld került napvilágra. Nedves, enyhén ragadós, finom föld volt ez. Magház földnek hívta. Csak sokkal később felnőttként értettem meg ennek a régi paraszti szónak a jelentését. Milyen csodálatos is nyelvünk. Föld, ami a magok háza! Ahonnan az élet fakad, ahol minden elkezdődik és ahol minden véget ér egyszer. Ha tehettem, mindig elkísértem. Vonzott magával a látvány, ahogyan keze gondosan szitálta a földből az oda nem illő nagyobb anyagmaradványokat. Amit végül összegyűjtött a kosárba, ládákba került és ebben a földben várták az apró magocskák, hogy a tavaszi napfény előcsalogassa belőlük az életet.

A fasor kert felőli oldalán visszasétálok a papsajt mezőre, ahonnan pár lépés után már kint is állok a szabadság küszöbén. Előttem óriási, hullámzó napraforgómező ameddig a szem ellát. Márpedig ellát messzire, mert a vidék olyan, mint egy hatalmas mélytányér, ami fölé a messzeségben magányos hegy magasodik. A Tokaji-hegy, valódi nevén Nagy-Kopasz. Fenséges, a jövőbe csábító, legendákat ígérő óriás, ahol képzeletem világa uralja az életet. Gyönyörű ez a táj! Mesebirodalom, ami minden évben késő őszre átalakul. Mire vége van a betakarításnak és behordják a gondosan száradni kúpokba rakott kórót, ami kiváló tüzelő lesz télére, megjön az eső is. Aztán mikor végre elered az égi áldás, lassan gyűlni kezdett a tányér alján, amiből idővel óriási belvizes terület jött létre.

Egy tenger. A mesék Óperenciás tengere, amin túl az Üveg-hegy ágaskodott, a laposan kúszó ködfelhők fölé, a párát magasba emelő vörös napkorong felé. Ez volt a kalózok ideje. Ilyenkor gyermeki karok emelték le a hodály ajtaját, amit közös erővel vonszoltak a sáron át a vízig. Árbocnak megtette a szénahúzó horog is, amin fekete lobogót cibált a szél. Kezdődhetett a csodák tengerén zajló képzeletbeli utazás, veszélyes kalandok közepette, a jövő felé.

Ez a hely volt nekem a világ közepe gyermekkorom játszótere. "Túl az Üveg-hegyen, a Kék-Kerek tengeren, ott ahol a világ virágos bölcsője állt", ott élt az én nagymamám. Végül eljött az idő és elveszett az udvar, a ház, a kert és nagymamám is. Nem járok már az öreg tornácon, nem szívom levegőjét, nem hajózok a tengerén sem. De valami azért megmaradt mindebből nekem. A kút melletti orgonák néhány töve életre kelt az otthonom udvarán, és mai napig virágaival, illatával őrzi velem gyermekkorom játszóterének emlékét.