Nyárikonyha

Így, egybe, csupa nagybetűvel írva. Ott állt gyerekkorom Ibrányában, a Kossuth utcán a nagyházzal szemben. Csak pár lépésre tőle, az udvar közepén. Nekem mindig ott volt, eszmélésem első pillanatától. Ősszel, télen, tavasszal, nyáron. Gyakran ültem az árnyékában, egy fonott karosszékben kedvenc könyveimet olvasgatva. Jó volt mellette csukott szemmel merengeni a történetek felett, így járva a távoli tájakat, miközben óvott széltől, melegtől. A téli hidegekben, vagy az esős időszakokban a méhében megbújó sparhelt mellé kucorogtam egy kis székre. Itt ringatta gondolataimat a tűz duruzsolása tovább a nagyvilágba.

Belül nagyon egyszerűen volt berendezve, de ez nem számított. Asztal négy hokedlivel, konyhaszekrény, a titkokat rejtő karos faláda, s még egy-két apróság. Vizes vödör az ajtó mellett, fatároló láda a sparhelt alatt. Letakart vesszőkosár a kotlósnak, és a gyermekökölnyi csibéknek. Gyékénykosár, a cicáknak. A falakon szakajtók és egyéb konyhai eszközök. A kisméretű, négyszemű ablakra gyakran rajzolt reggelente jégvirágot Tél apó. Ezekre a jégvirágokra írtam fel magam is az ujjam hegyével az első betűimet, mint Gergő a Kincskereső kisködmönben.

Egy tele faajtó igazi kincseskamrába nyílt a hátsó falon. A nekem égig érő polcrendszeren, akkurátusan sorakoztak egymás mellett a befőttes üvegek, tele mindenféle télére eltett gyümölcsökkel, savanyított uborkával, csalamádéval. A plafonra akasztott rudak, karácsony környékén sonkával, kolbásszal szalonnával teltek meg. Itt kapott helyet egy hordó, savanyú káposztával, amit készítésekor én is tapostam tisztára mosott apró lábaimmal. A homályba burkolódzó kamrának, volt egy nagy titka is, amiről csak kiskamasz koromban szereztem tudomást. Mindenféle lim-lom között, egy zsákba csavarva itt rejtegette édesapám a légpuskáját. Annak tartása akkoriban súlyos bűncselekménynek számított. Nem is beszéltünk róla senkinek. A mi titkunk volt.

Titkos zuga is volt. A padlása. A kertfelőli oldalról egy fa létrán lehetett a padlásajtóhoz feljutni, ahová minden reggel fel kellett mászni, ajtót nyitni. Ahogyan az nyikorogva kinyílt, mindig megborzongatta a hátamat. Hosszú másodpercekig csak a sötétség látszott az ajtó mögött, de a kórusban felcsattanó turbékolás messze űzte a félelmet. A levegő hirtelen felkavarodott, és a suhogó szárnycsapások galambtollakkal töltötték meg a padlást. Kicsit lejjebb húzódtam és ekkor a fejem feletti nyíláson galambraj indult a megszokott napi útjára. Esetenként mikor a szaporulat megengedte, édesapám felmászott a létrán és összeszedett néhányat a még röpképtelen fiókák közül. Ők bizony a vasárnapi ebédhez előkészített fazékban végezték, galambleves formájában.

Volt még egy helyisége a Nyári-konyhának, bár fizikailag nem épült hozzá szervesen az épülethez. Én mégis úgy tekintek rá, mint egy fontos szeglete, annak a világnak. Pár lépésre a tyúkudvaron emelkedett, vagyis inkább mélyült a verem. Egész évben gondosan le volt takarva a lejárata. Ebben tároltuk a család krumpliját, zöldségféléit télére. Sokszor jártam benne. Ennek egyszerű oka volt. Én voltam a legkisebb a családban. Így édesanyám, vagy édesapám egyszerűen megfogta a kezemet és leengedett, majd utánam adta a kosarat, vagy a vödröt, amit aztán egy kampós bottal csak ki kellett emelni, ami után én következtem. Magasra nyújtottam a kezem és már repültem is. Jó játék volt, szerettem. Nem volt az azért olyan mély verem, egy felnőtt ember mellkasáig ha ért, de nekem gyereknek, igazi alföldi barlangnak tűnt.

Meleg családi fészek volt ez a Nyárikonyha. Aminek melegségét édesanyám teremtette meg. Sohasem fogom elfelejteni, ahogyan gyúródeszkát helyezett az asztalra, majd a lisztfészekbe tojást ütve, gyúrni kezdte a tésztát. Gyorsan dolgozott és mire feleszméltem a látványból, már csak úgy csattogott, a nyújtófával. Vékony, kör alakú asztalterítővé nyújtotta a tésztát. Sokféle formává változtatta aztán az elkészült leplet. Lett belőle galuskatészta, hosszútészta, kockatészta, csigatészta, hogy csak a leggyakoribbakat említsem. Ha kértem, pászkát is csinált nekem. Olyankor mosolyogva, széles csíkokat szelt, majd azokat a sparhelt forró lapjára helyezte. Lábujjhegyre álltam és lestem ahogyan a tészta először gőzölögni kezd, majd véletlenszerűen megjelennek rajta, a barna színű vulkáni kúpok. Fújjad mert forró, mondta anyukám mikor a kezembe adta, és én fújtam, haraptam, fújtam és haraptam, a roppanó csemegét.

Csak úgy futottak a napok az évek a Nyárikonyhában, ahol esténként meleg étel gőzölgött az egyszerű asztalon, melyet négyen ültünk körbe. Mi négyen. Édesanyám, édesapám, nővérem és én. Nem kellett sokat beszélni arról, hogy mi egy család vagyunk, mert ezt mindannyian tudtuk. Olyan természetes volt ez, mint a levegő, vagy a sparheltben lobogó tűz. Ma már nem áll. Tizennégy, vagy tizenöt lehettem mikor elbontották. Muszáj volt, mondták később, de nekem mai napig hiányzik, hiszen ott tanultam meg, mit is jelent az a szó, hogy család!