Olyan 20-25 éve már annak, hogy kapcsolatom a helyi iskolával egyre szorosabbá fonódott. Azóta szinte rendszeres látogatója vagyok termeinek. Amikor átlépem a kapuját, sokszor érzem azt, hogy olyan, mintha a saját iskolámban járnék, aminek én is koptattam egykor padjait. Jól ismerem az ide járó gyerekeket és az itt dolgozó pedagógusok egy részét is. Ficsórné Szenyita Ibolyát ennél régebb óta -28 éve- ismerem már és mondhatom nyugodtan, hogy ismeretségünk első percétől kezdve rá és férjére is barátként gondolok, mind a mai napig.


Ibolya negyven év pedagógusi pályán töltött munka után az idén ősszel ment nyugdíjba. Utolsó napján gyakran felhősödött el a szeme és nem csak lelkileg, de fizikailag is búcsút intett az iskolának. Mikor azon a napon felszállt a Mezőkeresztesre közlekedő iskolabuszra, mindenki aki az iskolában volt, pedagógus és gyerek egyaránt, kiment a kapuba és onnan integetett neki. "Tudod csak álltam ott és le sem tudtam ülni, miközben hazáig folytak a könnyeim. A gyerekek nem is értették mi bajom van" - mesélte később nekem.

Valamit még azért szeretnék elmondani vele kapcsolatban, mielőtt közreadnám azt a beszélgetést, amit vele folytattam. Gyakran tesszük fel a kérdést szülőként egy-egy gyereknek, hogy ki a legjobb tanító néni? Kit szeretsz az iskolában a legjobban? Elég értelmetlen kérdések ezek, mert nem vagyunk egyformák, de valamiért újra, meg újra megkérdezzük. Bevallom, az eltelt évtizedek alatt magam is feltettem a gyermekeimnek sok jelenlegi és volt diáknak egyaránt. Eleinte vártam, hogy más és más személyt fognak megnevezni, de nem. A válasz mindig ugyanaz volt régen és ma is. "Ibolya tanító néni!" És ha megkérdeztem, hogy miért, már jöttek is a válaszok kicsiktől, felnőttektől egyaránt. "Mert igazságos, mert vicces, mert őszinte, mert ha valamit megígér, azt mindig betartja, mert ...."

Nos, hogy milyen Ő, azt mindenki döntse el saját maga, de egy dolgot azért én is hozzá tennék. Barátként igazságos, vicces, őszinte és mindig állja a szavát, történjen bármi is. És most kedves olvasó, ismerjék meg azt az embert, aki így vall saját életéről, pedagógiai pályájáról.

Miskolcon születtem 1955. december 09-én. Édesapám, aki azóta már elhunyt, Szenyita Sándor gépkocsivezető volt, édesanyám pedig Földi Erzsébet házfelügyelő. Szüleim nyolc éves koromban elváltak, de édesapámmal mindig jó volt a kapcsolatom. Kazincbarcikán laktunk, ott éltem egészen 18 éves koromig. Általános iskolában kiváló tanítóim, tanáraim voltak. Az írás - olvasás alapjaira Szentimrei Lászlóné tanított meg. Az első osztályban 42-en voltunk, de második osztálytól már csak 36-an. Persze nem ugyanazt tanultuk akkor, mint amit manapság tanulnak a gyerekek. Matematikából például csak a négy alapműveletet sulykoltuk kevés szöveges és mértékegységes dologgal vegyesen. Hol voltak még akkoriban a nyitott mondatok? Jó tanuló voltam, de talán pont e miatt elég rossz is, de ez nem szemtelenséget jelentett. Sohasem beszéltem vissza, vagy nagyképűsködtem, egyszerűen csak a határaimat feszegettem. Akkoriban javában tartott az úttörő mozgalom és mi bandákba tömörülve jártuk a várost és segítettünk ahol csak tudtunk az időseknek, betegeknek, egymással rivalizálva, olykor ökölharcot vívva. Szép évek voltak.

Középiskolába szintén Barcikára jártam a Ságvári Endre Gimnáziumba. Tiszta lány osztály volt. Az osztályfőnökünk Dudás József fizika-kémia szakos tanár, keményen, de igazságosan terelgette a keze alá adott 39 fruskát. Itt is nagyon jól tanultam, de mivel szüleim nagyon szegények voltak, ezért én nyaranta nyári munkákat vállaltam, hogy legyen egy kis pénzem. Úgy terveztem dolgozni fogok iskola után, de édesanyám azt akarta, hogy többre vigyem mint ők, ragaszkodott ahhoz, hogy tovább tanuljak.

Februárban, mikor eljött a jelentkezési lapok beadási határideje, kérdeztem a padtársamat, hogy te hová mész tanulni. Azt mondta Sárospatak egy jó hely, odamegy a tanítóképzőbe. Beadtam hát oda a jelentkezésemet én is. Persze máshová is - az osztályfőnököm hatására -, mert nagyon ment a matematika és a fizika. Budapestre az akkori Könnyűipari Műszaki Főiskolára, könnyűipari mérnök szakra. Az írásbeli felvételik nagyon jól sikerültek mindkét helyen. Behívtak szóbelizni, de az volt a baj, hogy mind a két helyen ugyanazon a napon tartották a felvételit. Döntenem kellett hová menjek és én Patak mellett döntöttem. Hogy miért? Egyszerű a válasz. A gimnáziumban versenyszerűen tornáztam és ennek folytatására jó lehetőségem volt a tanítóképzőben. Így kerültem a történelmi levegőjű, nagy hagyományokkal rendelkező Pataki tanítóképzőbe.

Fél év sem telt el és tudtam, hogy jól, egy életre választottam. Büszke voltam az iskolámra. Nyitottá, az újat kereső, azt befogadni tudó pedagógussá neveltek azok az évek. 1977-ben diplomáztam és mivel állami gondozott gyerekekkel akartam foglalkozni, beadtam a pályázatomat Göncre. Ma már azt mondom, hogy hála istennek elutasították. Akkor bezzeg, kész tragédia volt számomra. Ott álltam friss diplomásként állás nélkül. Ekkor szólt egy barátnőm, akit a főiskoláról ismertem és éppen Mezőnagymihályon tanított, hogy Ő elmegy onnan és az egy jó hely. Próbáljak meg odamenni. Ma is hálásan gondolok rá, Csík Valériának hívták. Utána néztem, hogyan lehet oda jutni és elutaztam Mezőnagymihályra, egy szép nyári napon.

Bocsássák meg nekem, hogy közbe szólok, de hallaniuk kellett volna Ibolya lelkes hangját mesélés közben, amikor idáig ért a történetében. Egy olyan ember szőtte tovább a szavakat, akit mind a mai napig boldoggá tesz döntése és tudja, hogy helyes volt az út, amire akkor rálépett. Helyet s hivatást kapott azon a napon az élettől ajándékba.

Nehezen tudom leírni azt, amit ideérkezésemkor láttam. Egy tiszta, rendezett falukép fogadott. A házak előtt kivétel nélkül mindenhol virágoskertek pompáztak és fák mindenfelé. Gyönyörű volt. Hamar útbaigazítottak és már be is kopogtam az akkori igazgatónő lakására. Jakcsi Erzsébet és az anyukája nagyon kedvesen fogadtak. Mivel ebéd időre járt, leültettek és először ennem kellett. Még mindig emlékszem a menüre. Bableves volt, túrós csuszával. Mikor szépen jóllaktunk, Erzsike néni körbevezetett az iskolában. Az első, második osztály akkor még a református kis-iskolába járt. Egy tanterem volt ott, ezért délelőtt és délután volt tanítás. Hetente cseréltek, ki mikor délelőttös és délutános. A mostani iskolában négy tanterem volt, oda jártak a felsősök délelőtt, a 3. 4. osztályosok pedig délután. Vizesblokk akkor még egyik iskolában sem volt.

Mire észrevettem magam már fel is voltam véve és én nagyon örültem neki, hogy van munkahelyem, pedagógus lettem.Egy hónapig Kazincbarcikáról jártam ki minden nap, majd beköltöztem az akkori tanáccsal szembeni apró szolgálati lakásba, amiben ma fodrászat működik. Első évemben 3. osztályt kaptam a kezem alá, majd a 1978 szeptemberében megkaptam életem első 1. osztályát. Abban az évben, ha jól emlékszem a következő személyek dolgoztak az iskolában. Az igazgató Jakcsi Erzsébet, a helyettese Kovács Ferenc volt. Aztán Kovács Ferencné, Tóth Béla, Tóth Béláné, Zémann Zoltánné, Révész Ferenc, Hagyacki Józsefné, Bogárdi Ferencné, Ragó Tiborné és Szulcsikné Molnár Katalin. Remélem nem hagytam ki senkit, ha igen attól ezúton is elnézést kérek.

Hamar összebarátkoztam a helyi fiatalokkal. Sokat jártunk a művelődési házba, ahol pezsgő kulturális és sport élet folyt. Sakkoztunk, asztaliteniszeztünk, jártunk a helyi focicsapat meccseire, még idegenbe is. Hétvégéken mindig átmentünk Mezőkeresztesre moziba. Nem régóta éltem a faluban, amikor megismerkedtem jelenlegi férjemmel Ficsór Barnabással, akivel sokszor még Egerbe is elmentünk motorral. Aztán 1979-ben végleg összekötöttük az életünket és Mezőkeresztesre költöztünk, mert ott kaptunk olcsón lakást. Gábor fiunk még abban az évben megszületett, a lányunk Alexandra pedig 1985-ben.

Telt az idő és szép lassan elszaladt negyven év. Új kollégák jöttek, régiek mentek. Változott az iskola vezetése is. Először Tóth Béla váltotta az igazgatói székben Erzsike nénit, majd Ő is nyugdíjba vonult és Bogárdi Ferencné vezette tovább az iskolát. Én ekkor lettem először igazgatóhelyettes. Aztán a geleji iskolával való egyesülést követően engem Agócs László váltott a helyettesi székben. Végül úgy hozta a sors, hogy Ő lett az igazgató és én újra helyettes lettem. Az évek alatt fejlődött és bővült az iskola is. Az első nagy lépés az volt amikor a nyolcvanas években működő Mezőkeresztessel közös önkormányzat vizes blokkot és tanműhelyt épített. A rendszerváltás után nem sokkal a helyi önkormányzat lett a fenntartónk. Szívesen emlékszem vissza ezekre az évekre is. Akármilyen nehezen is ment az önkormányzatnak, az iskola mindig számíthatott a segítségére. Akkor tettük meg a következő nagy lépést. Tóth Béla igazgató úr lobbizásának köszönhetően, felépült a szép modern tornatermünk, ami már nagyon hiányzott az iskolának. Persze nem csak épületekben, hanem tudásban és technikai eszközökben is sokat gyarapodtunk. Legfontosabb talán a HEFOP pályázat volt. Ekkor tanultuk meg mindannyian a számítógépek kezelését, és új oktatási módszereket vezettünk be. A környéken még azt sem tudták mi az az interaktív tábla, amikor mi már rendszeresen használtuk. A modern korba léptünk.

De sokat tanultunk egymástól is. Sokszor éreztem, hogy olyanok vagyunk mi pedagógusok, mint egy család. Büszke vagyok arra, hogy egy ilyen közösség tagja lehettem évtizedeken keresztül. Nem csak a szakma fortélyait adtuk egymásnak tovább, hanem emberséget, a gyerekek és a tanítás szeretetét is.

"Nem kérsz egy kávét, hozok szívesen." Szakította meg elbeszélését könnyes szemmel. "Sok idő kell míg ezt feldolgozom és sírni is fogok még párszor." Mondta szemeit törölgetve nevetve. Én meg azon gondolkoztam, meg merjem e tőle kérdezni mit gondol a tanításról, a gyerekekről, melyikükre emlékszik vissza legszívesebben? Nem szerettem volna nagyon felzaklatni, de végül csak megkérdeztem. Ő pedig egy rövid kávészünet után megosztotta velem gondolatait.

Tudod nekem minden nap emlékezetes marad. Olyan volt ez a negyven év, mint egy nagy kaland. Minden nap mikor beléptem az iskolába, tudtam, hogy valami új, eddig ismeretlen dolog vár rám, mert a gyerekek mindig megújulnak, akár óráról órára is. Tudni kell velük az őket foglalkoztató dolgokról is beszélni, nem csak a nyitott mondatokról. Ők nyitottak, figyelmesek csak az utat kell megtalálni hozzájuk. Magukba szívnak aztán kifacsarnak minden információt és csak azt tartják meg magukban , amit a szülők illetve mi pedagógusok adunk nekik. Nem emelném ki egy tanítványomat sem ebből a negyven évből. Mindegyiket nagyon szerettem. Lett közöttük orvos, eladó, mérnök, szerelő, ügyvéd, családanya, tanító, közmunkás is. De egy dologban mind egyformák. Emberek lettek és én erre vagyok a legbüszkébb! Az iskolában, mint az életben is, minden nap tenni kell valami jót. Nem szabad keserűnek lenni, az nem old meg semmit, az csak átragad a gyerekre és azt vesszük észre, hogy milyen rossz ez az osztály, milyen rossz itt-ott tanítani. Pedig csak azt kapjuk vissza tőlük , amit mi adunk nekik. Fontos, hogy tudjunk nevetni, ha kell magunkon is, mert a humor az mindig átsegít a gondokon.

Még csak pár nap telt el, igazából még nyugdíjas sem vagyok, csak a felmentési időmet töltöm, de nagyon hiányzik minden! Reggelente ugyanúgy kelek, nézem mindig az órát. Aztán kimondom magamban. Most indul az iskolabusz, most kezdődik az első óra, most, most, most .... Nagyon sok idő kell míg megszokom ezt az új életet. Persze pihenni is jó, de hiányzik ... Örökké fog a közösség, a nevetések, a tanítás, a törődés másokkal.

Hosszasan hallgattunk ezek után a mondatok után mindketten. Nem szégyellem, nekem ugyanúgy könnyeztek a szemeim, mint neki. Nem akartam megzavarni semmivel sem. Hagytam, hagy búcsúzzon a maga módján. Aztán egy idő múlva még azt mondta. "Lehet, hogy a gyerekeknek nem is hiányzom már." Nem szóltam semmit, mit is mondhattam volna. Tudtam, hogy ebben az egyben nincs igaza. Vele kevesebb lett, nem csak az iskola, hanem Mezőnagymihály is. Ő mindig minden tanítványának hiányozni fog, mert Ő egy igazi nagybetűs Tanító néni!