Dezső bácsit régóta ismerem. Vagyis, inkább fogalmazzak úgy, hogy gyakran szoktam vele találkozni. Mióta, a Sár utcában élek, szinte minden nap látom, amint robogóján elsuhan a lakásom előtt, a közelben lakó lányához. Néhány éve hunyt el a felesége Marika néni, akivel viszont sokat beszélgettem annak idején. Ő kerékpárral járta az utcánkat és sokszor, betegsége miatt már rá sem ült, hanem csak tolta minden nap, hogy meglátogassa a lányát és az unokáit. Ha kint voltam az udvaron, vagy ha az utcán találkoztam vele, mindig megállt és szívesen szóba állt velem. Szeretett beszélgetni. Eleinte csak az udvariassági köröket futottuk rendre. Főleg az időjárásról esett szó közöttünk. Később aztán, már sok minden másról is. Beszélt a családjáról, az életéről, a betegségéről, a férjéről Dezső bácsiról, a lányairól, unokáiról, a nagyecséri világról. Szép lassan az én életem részévé is vált. Aztán hirtelen eltűnt, nem jött többet. Üresebb lett nélküle az utca. De a Nagyecsérről folytatott beszélgetések emlékei megmaradtak, és egyre jobban követelték, hogy papírra vessem őket. Az eltelt időben viszont sokat fakultak, ezért fogtam magam és elmentem Dezső bácsihoz, hogy Marika néni helyett, immár ő meséljen nekem egy eltűnt világ mindennapjairól. Takarosan rendben tartott, tavaszi napfényben fürdő, világos nappalijában fogadott. Itt faggattam életéről. Ő pedig nagy nyugalommal, csillogó szemmel emlékezett a múltjára.

Dezső bácsi! Emlékszik még a nagyszüleire? Ők honnan kerültek Ecsérbe és mikor? Tud valamit az ő életükről?

Apai nagyapám Bodnár Imre és a felesége Poroszlóról költözött az 1920-as években a tanyaközpontba. Anyai nagyszüleim pedig, Magyar Lajos és Papp Erzsébet voltak, akik Maklárról költöztek egy jobb élet reményében oda, szintén a 20-as években.

Azt tudom, hogy Bodnár Imrének már nagyon hamar volt cséplőgépe. Az övé volt az első Ecsérben. Ha jól emlékszem, 15 hektáron gazdálkodott és 1928-ban halt meg, de nem Ecsérben temették el, hanem visszavitték Poroszlóra. Hogy miért, azt nem tudom. Halála után a felesége Csepelre költözött és ott virágokat termesztett, azokat árulta az ottani piacon, abból élt élete végéig. Szégyellem, de a nevére nem emlékszem.

Magyar Lajos és Papp Erzsébet, Ecsérben vannak eltemetve. Nagymamám 81 éves volt mikor meghalt. Úgy emlékszem rá, hogy egy nagyon kedves, mindig vidám, egészen alacsony nagymama volt. Férje 79 éves korában hunyt el. Sajnos több minden, most nem jut eszembe.

Így fejezte be a nagyszüleiről emlékeinek sorolását sajnálkozva Dezső bácsi. Ezután, arra kértem, hogy a szüleiről és a saját életéről foglalja össze mindazt, amire emlékszik.

A szüleim, még nem Ecsérben születtek. Édesapám, Bodnár Lajos 1904-ben Poroszlón látta meg a napvilágot. Az édesanyám, Magyar Jolán pedig, maklári születésű volt és 1910-ben született. Gyerekként kerültek Ecsérbe. A szüleim 1927-ben házasodtak össze, de házasságkötésük után nem maradtak lent, hanem elköltöztek Csepelre és ott, egy gyárban dolgoztak. Nem sokáig, talán egy évig. Akkor meghalt az apai nagyapám Bodnár Imre és haza kellett menniük, tovább vinni a gazdaságot. Házasságukat 10 gyerekkel áldotta meg az ég.

Az első gyerekük 1928-ban született, egy kislány. Ő sajnos pár hónapos korában meghalt. Ezután még hét fiú és két lány született. A legkisebb testvérem 1950-ben. Hárman a gyerekek közül süketnémák lettek. Szomorú ez, mivel nem így születtek, hanem gyermekkori betegségek miatt történt ez velük. Ketten dongalábbal születtek, és olyan sok injekciót kaptak, hogy a mellékhatások miatt lettek süketek. Az egyik testvéremnek pedig egy cinveder szorult a fejére, még szintén nagyon kicsi korában. Mire azt valahogy levágták, olyan pszichés stressz érte, hogy nem beszélt többé.

Édesapám, a rendszerváltás után 1950-ben, belépett az Állami Gazdaságba. Nem volt sok választása akkoriban az embernek. Ha nem lépett be, akkor addig gyötörték a kommunisták, hogy előbb-utóbb úgy is beadta a derekát, még a legnyakasabb paraszt is. Beadta a földjét és az összes eszközét, amije csak volt. Minden ment a kommunista vagyonba. Valamennyi jószág azért maradt otthon. Három vagy négy tehén és egy ló is, meg persze az aprójószág és a disznók. Ezeket úgy tartották, hogy felesbe kaptak kaszálót, vagy pénzért megkapták az árokpartokat. Innen volt szénájuk. A lakásukhoz meg nagy porta tartozott, talán fél hektár is megvolt az. Így a munkájuk mellett, még otthon is gazdálkodtak. A belépés után édesapám kocsis lett, egészen nyugdíjas koráig azt csinálta. Édesanyám pedig otthon volt a gyerekekkel. Akkoriban úgy hívták ezt, hogy háztartásbeli. Mellékesként az iskolába járt takarítani és telente a fűtést is ő intézte. Nem kellett messzire mennie, mert az iskola mögötti utcában laktunk. Nagyon türelmes asszony volt. Édesapámról meg még azt mondanám el, hogy minket sohasem bántott, csak szóval nevelt. Ha ránk nézett az is elég volt, hogy tudjuk a dolgunkat, hogy tudjuk mi illik és mi nem.

Én 1942-ben születtem, Ecsérben. Iskolába is oda jártam. Utána az Állami Gazdaságban kezdtem el rögtön dolgozni. Aztán, az élet úgy hozta, hogy megismerkedtem egy csáti lánnyal, Szabó Máriával - aki 1944-ben született - és 1966-ban feleségül vettem. Az esküvő Csáton volt. A polgári és a református szertartás szerinti egyházi is. Utána elmentünk anyósomék házához, ahol volt egy kisebb fajta vendégfogadás. Mikor ott végeztünk, lovas kocsikkal, utaztunk - vagy tízzel - Ecsérbe. Olyan egy órás út volt, mi ültünk az első kocsin. Útközben végig szólt a vidám énekszó. Mikor hazaértünk, a házunk előtt fogadtak minket a kapuban. A vőfély, aki a vőlegény legjobb barátja kellett, hogy legyen, beszédet mondott. Az enyém Holló Endre volt. Az udvaron akkora sátor állt - amit mi építettünk -, hogy elfért benne vagy 150 ember.

A vacsora húsleves volt, hozzá birkapörkölt. Utána roskadásig rakták az asztalokat süteményekkel, majd kezdődött a reggelig tartó mulatság. Hárman muzsikáltak. Szűcs László és Sánta József hegedűn, Koncz Gábor pedig tangóharmonikán. Éjfélkor menyecske tánc volt. Marika több mint 2000 Ft-ot táncolt össze, ami akkor nagyon szép pénz volt. Az utolsó mulató, másnap délelőtt tíz órakor ment haza. Addig játszott a zenekar. Jó lagzi volt, sokáig emlegették még.

Az esküvő után, egy darabig még ott éltünk Ecsérben, a szülők melletti portán. Marika lányunk is oda született 1967-ben. A munkám miatt 1968-ban elköltöztünk a Nagyház tanyára. Juhásznak álltam. Akkoriban rajtunk kívül ott élt még a Molnár, a Sepsi, a Farkas és az Ördög család is. Végül, onnan 1970-ben beköltöztünk Mezőnagymihályra. Kereken 30.000 Ft-ért vettük meg ezt a portát, ahol ma is élek. De az egy másik ház volt, áram sem volt benne, azt is be kellett vezetni. Aztán 1971-ben megszületett Valika lányunk is és már kicsinek bizonyult az, amiben éltünk. Így elkezdtünk gyűjtögetni és 1976-ban házépítésbe fogtunk. Egy évbe telt, mire felépült. Ekkoriban már nem a gazdaságban, hanem a Kossuth Tsz-ben dolgoztam. Marika meg matyózott.

Talán a sok munka miatt, nem tudom, de 1977-ben szívinfarktust kaptam, ami után 1978-ban új szívbillentyűket ültettek be nekem. Onnantól le voltam százalékolva. A feleségem a matyózás után, elment a tsz tekercselő üzemágába dolgozni. Oda járt egészen 1990-ig. Akkorra neki is olyan sok betegsége lett, hogy őt is leszázalékolták. Szegény, aztán 2017-ben végleg elment közülünk.

Mikor idáig jutott a történetében, láttam rajta, hogy nagyon szomorú lesz. Végül, hogy enyhítsem a felesége halála kapcsán benne feltoluló emlékek fájdalmát, arra kértem, hogy meséljen Ecsérről néhány dolgot, ami csak az eszébe jut.

Nagyecsér. Mit is mondjak róla. Ott nagyon vidám volt az élet. Minden munka ellenére, az ott élők, vidáman és bizakodva éltek. Mindent, amit elértek, közösen érték el. Közösen, felekezettől függetlenül, épült az iskola, a református imaház és később a katolikus templom is. Ha baj volt, ott összefogtak az emberek. Nem nézték kinek és mennyi segítség kell, tették a dolgukat.

Gyerekként olyan szabadok voltunk ott, mint a madarak. Halásztunk, vadásztunk, madarásztunk. Ecsér olyan volt, mint egy sziget. Ritkán, csak nagy szárazságok idején lehetett egy-két útvonalon száraz lábbal megközelíteni. Sokszor éveken át víz vette körbe, minden irányból. Ahol voltak kisebb kiemelkedések, azokon a helyeken voltak a szántók és a kaszálók. Nagyon sokszor húztuk derékig a vízben a vesszőkosarat, így fogtuk a halakat. Vad és hal is volt mindenfelé bőven. Na meg kézigránát. Azokat sokat találtunk, mert a falu alatt vonultak el 44-ben az oroszok és széthagytak azok ott rengeteg mindent. Én nagyon féltem ezektől a gránátoktól, mert mikor még kicsi voltam, egy Szél Józsi nevű gyerek közelében felrobbant egy. Szerencséje volt, mert túlélte. Később, amiket találtunk, azokért katonák jöttek és elvitték, vagy ott helyben felrobbantották.

Tízéves koromtól már a földeken dolgoztam. Vízhordóként, egy arató brigád mellett. Egy-egy ilyen csapat 13 főből állt. Hat férfiból és hat nőből, plusz egy gyerekből. A férfiak kaszáltak, a nők szedték a markot és kötöttek, a gyerek dolga meg az ivóvíz volt. Mikor végeztek egy adott területtel, közösen keresztelték a gabonát. Az én brigádomból, a következő nevekre emlékszem: Cseh Antal, Cseh Gábor, Cseh József, Cseh Gáspár, Bodnár Jolán, Somodi Irma, Somodi Gizella, Cseh Annus, Nagy Ilona, Vályi Róza. Sajnos, két férfi neve már nem jut eszembe.

Mint mondtam, iskolába is oda jártam. Hat osztály volt akkoriban. Az első ecséri tanító, Tompos Friderika volt, aki 1948-ban ment nyugdíjba. Utána Kalocsai Margit és Újhelyi Manyi következtek, akik felváltva vitték az alsó és a felső tagozatokat. Ő utánuk Barna Károly és a felesége Kuti Mária következtek. Ők voltak egyben az utolsók is. Barna Károly egyébként nagymihályi volt. Neki az apja és a testvére Barna Gyula és ifj. Barna Gyula voltak a molnárok Nagymihályon, abban a malomban, ami a temető mellett volt. Arra is emlékszem, hogy zeneoktatás is volt. Mezőcsátról járt egy tanárnő, de sajnos a nevét már nem tudom. Főleg hegedűoktatás volt. Éppen ezért, sokan és nagyon jól tudtak hegedülni Ecsérben. Azoknak a gyerekeknek pedig, akik már nem jártak az iskolába, táncoktatás volt. Éveken keresztül tartott, még én is jártam.

Mivel az iskola épülete jó nagy volt, így ott tartották a zenés mulatságokat is. Minden hétvégén volt kisebb bál. Ide főleg a helyiek jártak és egy-egy zenész játszott. Vittünk magunknak italt, zenéltünk, énekeltünk és táncoltunk. Utána mindig kitakarítottak a lányok. Balhé, verekedés, sohasem volt. Főleg a következő személyek zenéltek: Szűcs László hegedűn, Rendik József cimbalmon, Gőz Mihály hegedűn, Nagy Ferenc hegedűn és Kérészi Károly hegedűn.

Ünnepnapokon nagy bálok voltak. Lovas kocsikon jöttek az emberek a környékről mindenhonnan. Ezek húsvétkor, karácsonykor és augusztus 20-án voltak. De a legnagyobb az mindig a búcsúi bál volt, ami minden év júliusának első vasárnapján volt megrendezve. Ezekre a bálokra, már Mezőcsátról jött zenekar és belépő is volt. A búcsúi bál olyan nagy volt, hogy olyankor több idegen volt Ecsérben, mint ott lakó.

Áram eleinte sehol sem volt. Egy aggregátor már üzemelt mikor gyerek voltam, és arról működött egy vetítőgép is az iskolában. Ott tartottak filmvetítéseket. Hatalmas, nagyméretű telepes rádió sok volt Ecsérben. A telepeket a helyi boltban lehetett cserélni. Az áramot végül 1968-ban vezették be. Onnantól már tv is volt több családnál.

Az orvosokat úgy hozták ki lovas kocsival, egy héten egyszer Nagymihályról. Sajnos azt már nem tudom, melyikük mikor és mennyi ideig, de a nevüket tudom még. Kenderesi, Diczházi, Huszár Vince, Huszák János és ha jól emlékszem, még a jelenlegi orvosunk, dr. Gondi Teodóra is többször megfordult Ecsérben. Ők mindig az iskolában rendeltek. Olyankor nem volt tanítás.

A református pap Csorba László volt, aki egy héten egyszer misézett az imaházban. De ha nagyon hidegre fordult az idő, háznál tartották a misét, mert fűtés ott nem volt. Sokszor, együtt jött ki Király Mihállyal, a katolikus pappal Nagymihályról lovas kocsival. A katolikusoknak saját templomuk volt, ami valamikor az 50-es években épült.

A leveleket szintén Mezőnagymihályról hordta ki a postás. Hol gyalog, hol biciklivel, vagy lovas kocsival közlekedett. Az első, akire emlékszem, az Medve Mária volt. Utána Gőz Vincéné, majd Bali Józsefné következtek. Ha jól tudom, Nagy Mária volt az utolsó ecséri postás.

Az első bolt Pápai Rozália boltja volt. Vele párhuzamosan kezdett működni 1945 után, egy állami bolt is. Ez egy Csont nevű zsidó üresen maradt házában üzemelt. Itt dolgozott Somodi Gyula és Barczi József. Ezt a telket adták aztán el a reformátusoknak és a katolikusoknak, mikor Pápai Rozália nyugdíjba ment. Mert onnantól az ő, két bejáratú házában nyitott boltot és kocsmát a szövetkezet. A korábbi ház helyén pedig, megépült az imaház és a templom. Boltosok sokan voltak az idők során. Somodi és Barczi után Madarászék következtek. De voltak boltosok Gedaiék, Baliék és Veresék is.

Végül, hagy mondjak pár szót Hegedűs Andrásról is. Ő volt az utolsó ecséri bíró. Ha valakinek a faluban valami gondja akadt, ő hozzá szaladt, ő simította el a gondokat és a külvilágból érkező hivatalos emberekkel is ő tartotta a kapcsolatot. Nagyon rendes ember volt.

Kérdezgettem volna még Dezső bácsit, de nagyon elszaladt az idő és láttam rajta, hogy kimerítette a beszélgetés. Pedig szerettem volna még, ha mesél néhány különleges történetet, de már hiába kértem. Csak mosolygott és azt mondta: "Ez mind különleges volt."