Átalakulás

Hová, merre menjek? Hiszen olyan nagy ez a világ, olyan nagy Magyarország. Ezen rágódtam olyan tizenhárom, tizennégy évesen pályaválasztásom előtt. Néha-néha kiléptem már korábban szüleim kíséretében Ibrány biztonságot adó falai mögül, de ez most valami más volt. Éreztem, hogy ez a választás, most egy életre meghatározza majd további sorsomat. Aztán, hosszas vívódás után megszületett a döntés - leszögezném, történt bármi is ezután, sohasem bántam meg, mert ennek a döntésnek köszönhetem azt a férfit, aki ma vagyok. Szóval, szüleimmel közösen - leginkább az ő hatásukra, mert én akkor még mást szerettem volna - úgy döntöttünk, Tatabánya lesz az a hely, ahol megteszem majd első önálló lépéseimet az életben.

"Tatabánya, Tatabánya te vagy az oka mindennek..." szólt egy korabeli középiskolás ballagási nóta első sora - de nem akarok ilyen gyorsan előre szaladni, sőt igazából nem is erről szeretnék írni, de megkerülhetetlen, hogy ne vessek néhány sort papírra egykori középiskolámról. Sokáig csak a pályaválasztási füzet lapjain olvasgattam a nevét és próbáltam elképzelni milyen is lesz, ha egyszer ott leszek. Szabó József Geológiai Szakközép Iskola. Titokzatos ismeretlen és távoli jelentésű név volt, egy 14 éves gyerek számára.

Szinte remegve vártam, hogy először belépjek falai közé, és amit a népmesék szerencsét próbáló legkisebb szegénylegénye érezhetett, amikor a királyi palotába lépett, én is ugyanazt éreztem, amikor átléptem a küszöbét. Nem mondom, az épületnek is volt egy különleges ódon hangulata, a kopott lépcsőivel, a magasságokba törő fehérre meszelt boltíveivel, vízhangos folyosóival, a falakat borító megannyi tablóval - melyekről ezerszer ezer komoly arc leste lépteimet. Aztán megjött a felismerés is, mindennek az emberi hús vér kontrasztja, ami egy igazi nyüzsgő életet vetítette elém színeivel, lélegzetvételeivel.

Egymásba karoló lányok és fiúk, egyenköpenyben, egymástól mégis, titokzatosan eltérő, rejtett színekben pompázva. Ezerkilencszáznyolcvanat írtak akkor, a világ változásának politikai szele még éppen csak érezhető volt. A végéhez közeledett, talán már le is zárult hazánkban a hippi korszak és elkezdődött a gördülő kövek ideje. A hippik virágai és a rockerek köveinek "színei" ezer szállal szőtték át a nyüzsgő életet ott az iskola folyosóján. Szűk farmeres, hosszú hajú, szakállas fiúkat hallottam vitatkozni általam sohasem hallott nevekről, zenékről. Ringó csípőjű, színes fagyöngyöket hajukba font lányok, felnőttes komolysággal olvasták hangosan egy Bob Dylan-nek nevezett "költő" verseit. De minderre a koronát mégis a közöttük mosolygósan járkáló, velük felnőtti komolysággal szóba álló tanárok látványa tette fel.

Ez volt az a hely, ahová a szüleim, teljesen véletlenül irányítottak és ahol, az első pillanattól kezdve otthon éreztem magam. Pár gyorsan elrepülő hónap és a sikeres felvételi eredményről szóló értesítést követően, már egyedül szálltam fel a nyírségi kisvasútra, hogy eljussak álmaim világába. Aztán az elkövetkező években számtalanszor megtettem az utat Ibrányból Tatabányára és Tatabányáról Ibrányba, hol egyedül, hol társaságban. A zakatoló távolság, és a repülő idő minden megtett kilométerrel újabb rétegeket rakott személyiségemre, melyekből hazafelé eleinte igyekeztem minél többet levetni. Magam mögött hagyni kamaszkorom Tatabányáján. Közben meg tanultam elfogadni a változásokat és ragaszkodni hozzájuk, így idővel egyre több jött velem haza a szülői házba, édesanyám nagy bánatára.

Az ember, mikor kamasz, igyekszik sokkal többnek mutatni magát, mint ami, vagy aki és emiatt képtelenebbnél képtelenebb dolgokra büszke - így a cél érdekében először jönnek a külsőségek, melyek csak kívülről változtatnak meg minket, de csak látszólag. Lenyomatuk ott marad a lelkünkben, csiszolja faragja személyiségünket. Minél extrémebbül nézünk ki, annál többen bámulnak meg minket a vonaton, az utcákon. Ezek a tekintetek aztán olyan folyamatokat indítanak be bennünk, amiktől felnőttként elfogadóbbak, türelmesebbek leszünk. Így voltam ezzel én is. Otthon én voltam az engedelmes szófogadó gyerek, aki csak nagy ritkán mert vitába szállni bármi miatt is szüleivel, legalábbis eleinte.

Aztán jöttek a rétegek. Minden ember, barát vagy idegen, hozzátett személyiségemhez valamit. Sok embert láttam utazó, vándorló éveim alatt és engem is sokan láttak, hol ilyennek, hol olyannak. Mire az első állomásra értem Ibrányból, már megkezdődött saját metamorfózisom. Eleinte csőnadrág és kockás flaneling, hosszú hajjal, kitűzők és biztostűk, hol a ruhákra, hol a fülcimpákba. Majd jöttek a bőrdzsekik, szegecsek, farmerdzsekik, kockás foltos zakók, a dauerolt haj - amit mikor édesanyám meglátott, leültetett az udvar közepére és egy ollóval rövidre vágott, megpróbálva "jó útra" téríteni fiát.

Nyíregyházáról már egy másik ember ment tovább, Tatabánya felé, aki felnőtt komolysággal itta a büfé kocsiban a sört és szívta a korszak cigarettáit - amit ma már elképzelhetetlen módon, akkor még az orvosi rendelőtől, a tanítási órán át a kórházi ágyig, mindenhol, mindenki szívott. És a külsőségek mellett lassan megjelentek más dolgok is az életben. Imádtuk a mozit és a filmklubokat, ahol nem csak a tömegfilmeket láttuk, hanem Kuroszava Akirától Jancsó Miklósig szinte mindent.

Kávéházakban és füstös kocsmákban vitatkoztunk szerelemről és háborúról a barátaimmal szerte az országban. Éppúgy szerettük Ipolytarnóc eldugott kiskocsmáját, mint Tatabánya presszóit, Budapest kávéházait, vagy Dinnyeberki késdobálóját. Nyaranta gyakran indultunk stoppal, egy szál hálózsákkal fesztiválokra. Dorog, Hajógyári-sziget, Pusztavacs, Tabán. Micsoda helyek és mennyi réteg a személyiségünkben. Debrecen jazz fesztiváljai és a vasútállomása különösen kedves emlék számomra. Itt vetettem először papírra gondolataimat, igaz elég kezdetlegesen, de őszinte lelkesedéssel.

Úton Tatabánya felé az évek alatt aztán sok minden változott még. Az életről alkotott véleményemet könyvek tömkelege formálta. Az órákon át való utazások alatt végeláthatatlanul fogytak a sorok és peregtek az oldalak. Hol komoly, hol könnyedebbnek tűnő írások gondolkoztattak el a világról, magamról. Egy-egy felkavaró gondolatmenet után hosszú perceken keresztül bámultam az ablak mögött tovaszaladó tájat. Máskor, különösen a Rejtő regények olvasása közben hangos, szűnni nem akaró nevetésemmel botránkoztattam meg utastársaimat, miközben néha még a könnyeim is potyogtak.

Kamaszkorom utazásai és kapcsolatai formáltak, csiszoltak az évek alatt, rakták rám azokat a bizonyos rétegeket - és én azt hittem minden akkor dőlt el, azoktól az évektől lettem az, aki ma vagyok. Minden egyes utazás egy-egy átalakulást rejtett magában, hol az egyik, hol a másik irányba. Mikor hazafelé tartottam, eleinte igyekeztem megfelelni mind külsőleg, mind személyiségemben szüleim elvárásainak, hol több, hol kevesebb sikerrel. Aztán mikor elmentem otthonról mindez átbillent egy pillanat alatt, mint egy Keljfeljancsi. A mérleg nyelve hol-erre, hol arra billent, miközben a billenések egyre lassabbak, egyre ritkábbak és egyre értelmetlenebbek lettek.

Aztán az évek alatt rájöttem, hogy személyiségem kialakulásában mindaz, amit nem otthonról, a szüleimtől hozok, máz csupán, egy kéreg, amit a világ elvárásai kényszerítenek rám. De ehhez a felismeréshez az kellett, hogy magam is felnőtté, gyerekeket nevelő családapává váljak. Mára már tisztán látom, hogy amivé lettem, amivé a világ csiszolt, már jóval kamaszkorom előtt kialakult. Gyerekkorunk anyai ölelései, gondoskodása a mindennapjainkban, apai példaképünk szorgalomról, tisztességről - ezek döntik el, hová jutunk ha felnövünk. Nem az iskola, nem a közösség, nem kamaszkorunk, vagy felnőtt életünk dönti el kik leszünk, kik vagyunk. Ezek a dolgok maximum polírozzák gyémántunkat, de édesanyánk és édesapánk az, aki létrehozza azt - bármennyire tiltakozunk is ellene, amilyen példát ők adnak, ahogyan nevelnek minket, olyanok leszünk mi is! A metamorfózis nem létezik - legfeljebb el hisszük másoknak, hogy van - mert a gyökereket otthonról hozzuk, azokat kiirtani nem lehet.