A letelepedés

Mezőnagymihályi "regék és mondák"  I. rész

Valamikor réges-régen a Kárpát-medencébe érkező magyarok széles folyama lassan szétterülve hömpölygött tova nyugat felé. A törzsek, családok letelepedésre alkalmas helyek után kutatva sorra foglalták el a nekik tetsző területeket az új hazában. Vezetőik azt mondták, hogy végre annyi harc, véráldozat és vándorlás után elérkeztek az ősök által nekik ígért földre. Csodálatosan szép vidék volt ám ez. Hatalmas, végeláthatatlan erdeiben megszámlálhatatlan volt a vad, vizeiben bőségesen éltek a halak, és nagy területeken hullámzott legeltetésre alkalmas, dús fűtenger. Az itt élők egy része örömmel üdvözölte az újonnan jövőket, hiszen hely volt bőven, jutott elég mindenkinek. Voltak azért olyanok is, akik inkább a harcot választották a béke helyett. Ők hamar elbuktak, mert a magyarok vitézségének, erejének, nem volt ellenfele ezekben az időkben a Kárpátok bércei között.

A betelepülőkkel érkezett Örös nembéli Zolta is, családjával. Hosszú, fárasztó hónapok álltak már mögöttük. Csak tizennégy nyarat látott még, mikor elindultak a nagy hegyeken túlról. Miközben lova nyergéből kémlelte éberen az előtte elterülő tájat, képzeletben újra végigjárta az utat, mely idáig vezette.

Ménesek mellett cseperedett fel a végtelen keleti pusztákon, közel a nagy folyó partjához, a Dnyeszterhez, ahová itatni hajtották a lovakat. Az évek során mokány, izmos gyerek lett belőle, kitűnően ülte meg a lovat, jól bánt az íjjal, szablyával, fokossal, az ostorral. Megvívta az élet mindennapos háborúját a vadállatokkal, a természettel szemben. Megtanult mindent, amit egy felnőtt harcosnak tudnia kellett.

Mikor apja és a családja férfitagjainak nagy része a bizánci császár elleni büntető hadjáratra indult, ment volna ő is, de nem engedték. "Kicsi vagy még csikasz, maradj inkább itthon és vigyázz a családra" - mondták neki, ellentmondást nem tűrve. Kevés férfi maradt odahaza, nem volt idő a siránkozásra, az élet folyt tovább és azoknak a munkáját is el kellett végezni, akik háborúba mentek.

Napra napok sorakoztak, mikor egy éjszaka, idősödő nagybátyja, Keve rázta fel mély álmából. Alig értette, mit akar.

- Ébredj fiam! Baj van! Hírt hoztak, hogy a besenyők támadják a keleti gyepűket! Segíts készülődni a többieknek, indultok nyugatnak, ha nem jönnék vissza, te vagy a család feje!

- De ipam uram ...

- Csend legyen! Nincs időm vitatkozni! Tedd, amit mondtam! Készüljetek és induljatok! Ha az öregisten segít, majd utolérlek benneteket.

Csak ennyit mondott, majd lóra pattant és elvágtatott keletnek a még hadra fogható férfiakkal együtt. Ami holmijuk volt, reggelre felpakolták a szekerekre és a teherhordó állatokra, majd útnak indultak nyugatnak a többiekkel. A kelő nap fénye már az úton találta őket.

Hetekig csak vándoroltak, mentek előre amerre vezették őket a felderítők. Aztán a lassan kígyózó embertömeg előtt a távolban hegyek emelkedtek ki a horizontból. Napról napra egyre közelebb kerültek hozzájuk. Ezalatt, a hatalmas élő folyamban terjedni kezdtek a hírek. Az álnokul rájuk támadó besenyőket nagy áldozatok árán a harcosok megállították, de ezzel csak időt nyertek, menni kellett tovább. A nyugatra sereget vezető Árpád fejedelem értesülvén a bajról, visszatért a hadakkal és csatlakozott hozzájuk. A családjuk férfitagjai közül csak a besenyők ellen vonuló nagybátyja jött vissza. A többiek apjával együtt elestek a harcokban, melyet egy nagy folyó, a Duna hatalmas hömpölygő vize mellett vívtak.

- Ők már a "hadak útját" járják - mondta Keve -, meggyászoljuk őket méltóképpen!

A gyász ideje nem tartott sokáig. A törzsfők tanácsot ültek és fontos döntést hoztak. Mennek tovább, most már nem állnak meg sehol. Folytatják útjukat a hegyeken túlra, ahol már többször is megfordultak a kiküldött portyázók. Szálltak a napok, a hetek, a hónapok. Az időjárás nyárból őszbe, majd télbe és tavaszba fordult, de nem állíthatta meg őket sem eső, sem hóvihar, sem pokoli meleg, sem viharos szél. Az emberek menet közben is élték mindennapjaikat. Születtek, házasodtak, meghaltak. A vezetők és a táltosok biztatták a családokat, hogy az útjuk nem lesz hiábavaló! Az istenek figyelnek rájuk, és biztosítják a sikert!

Örös nembéli Zolta, megtanulta viselni a felelősséget az úton. Sokat segített neki nagybátyja, aki apja helyett apja lett. Együtt gondoskodtak a füves pusztákon és a hegyeken való átkelés közben a családról. A családról, melynek rajtuk kívül ekkor tagja volt anyjával együtt három asszony, öt, nála kisebb fiúgyermek, és hét leány. Törődni kellett az állatokkal, javítani a hat szekeret, minden este tábort verni, reggel elbontani. Mindenkinek, még a legkisebbeknek is meg volt a maguk feladata. Az út legnehezebb szakaszán, a szűk szorosok, meredek sziklafalak, mély szakadékok között kanyargó úttalan utakon nagy tragédia érte őket! Az egyik szekér tengelye eltörött, ezért meg kellett állniuk azt megjavítani. Kisoroltak hát a véget nem érő emberáradatból egy völgybe és tábort vertek egy arra alkalmas helyen, ahol más családokhoz hasonlóan ők is hozzáláttak a szükséges javítások elvégzéséhez. Zolta és nagybátyja nekivágtak a meredek hegyoldalakat borító hatalmas erdőnek, hogy alkalmas fát keressenek a tengely pótlására. A sűrű rengeteg hamar elnyelte őket, és félhomály borult rájuk. Alig jutott el hozzájuk a völgyekben folyamatosan vonuló vagy táborozó embertömegek és jószágok jól megszokott hangjának kavalkádja.

Favágás közben érte őket az általuk ismeretlen hegyi emberek támadása. Csendben közelítették meg őket, és ha nincs velük Loncsos, Zolta kedvenc kuvasza, ki tudja mit tartogatott volna számukra a jövő. De a kutya jelzett, és ők még időben vették észre a támadókat. Vállt vállnak vetve, folyamatosan küzdve hátráltak a szekerek felé a túlerő elől. Több támadót levágtak, és több sebet kaptak ők is. Loncsos két bőrruhással is végzett, mikor egy fejszecsapás beszakította a koponyáját. Mire visszaértek a szekerek közelébe, csak tántorogtak a kimerültségtől és a sok vérveszteségtől. A közelben lévők fegyvert ragadva siettek eléjük, mikor meghallották a küzdelem zaját. Ők kergették el a támadóikat. Másnapra mindketten önkívületben, lázban égő testtel, verítékezve feküdtek a szekereken. Az asszonyok és a sámánok mindent megtettek gyógyulásukért. Gyógyfüvekből készítettek nekik főzeteket és áldoztak az ősök szellemeinek. Könyörögtek az ártó szellemeknek és perlekedtek velük, hogy hagyják el ezt a két testet, keressenek maguknak más lakóhelyet. Zolta nagybátyja, Keve, két nap múlva a sámánok minden igyekezete ellenére megtért az ősökhöz. Ott temették el az erdő szélén lovával, és fegyvereivel együtt.

Másnap Zolta magához tért. Eleinte még gyenge volt, de tovább nem várhattak, indulni kellett. Az első napokban még a szekereken utazott az apró porontyok között, de erős szervezete, anyja gondoskodása mellett hamar legyőzte az ártó szellemek maradékát is. Mikor végre felülhetett a lovára egyszerre csillogott szomorúság és elszántság a szemében. Szomorú volt Keve elvesztése miatt, és tisztában volt vele milyen nehéz helyzetbe kerültek. Családja elvesztette utolsó felnőtt férfi tagját is. Ugyanakkor büszke volt az őseire és tudta, hogy méltó lesz hozzájuk. Mostanra már mindent tudott, ami ahhoz kellet, hogy túléljék együtt a rájuk váró nehéz időket. Az élet felnőtt férfit faragott belőle, immár ő állt családja élén. Egy sokat megélt felnőtt kölyök.

Folyókon, patakokon keltek át, hegyeken, erdőkön, vágták keresztül magukat, mire megérkeztek céljukhoz és megkezdték a hegyeken túli világon a letelepedést. Sokan, akik körülöttük vándoroltak az úttalan utakon, arra alkalmas helyet találva tábort vertek, megtelepedtek, mások másfelé folytatták útjukat. A család és a jószág, egyre fáradtabb, kimerültebb lett. Zolta látta, nem kívánhatja tőlük, hogy még nyugatabbra vezessen az útjuk, de menni kellett, míg a törzs vezetőjétől nem jön parancs a megállásra. Napokig haladtak még, mire a várva várt hírt meghozta egy lovas futár. Az Örs nemzettség tagjai keressenek maguknak letelepedésre alkalmas helyet, mert Árpád vezér ezeket a területeket jelölte ki számukra.

Szétküldte hát a fiatalabb fiúkat a vidéken, hogy jól nézzenek szét, majd számoljanak be neki a látottakról. A visszatérők közül unokaöccse, Szalárd beszámolója volt a legcsábítóbb, mely egy elhagyott erdei útról, és gyönyörű kilátásról szólt egy halom tetejéről. Estére járt az idő mire elértek a beszámolóban olyan szépen lefestett helyre. Mikor az alkonyi fényben felléptetett lovával a halom tetejére, balról nagy kiterjedésű ligetes, dús fűvel borított, patakokkal, kisebb-nagyobb tavakkal tarkított, gyönyörű vidéket pillantott meg. Jobbra egybefüggő erdővel borítva alacsony hegyek láncolata húzódott a lenyugvó nap irányába. Úgy érezte, haza érkezett! Jelzett a többieknek, hogy itt töltik az éjszakát a halom tövében. Táborverés közben mindenki kérdezgette, hogy itt maradnak-e, de ő csak mosolygott az éppen kiserkenő bajsza alatt és a fejét csóválta.

Miután mindent elrendeztek, körülülték az éjszakára rakott tüzet. Ekkor jelentette be Zolta, hogy útjuk végéhez érkeztek, és másnap ezen a vidéken keresnek maguknak állandó szállásra alkalmas helyet. Nagy lett az öröm. Hirtelen mindenki beszélni szeretett volna, hogy elmondja a többieknek mi mindent látott, mielőtt leszállt az éjszaka. Sokáig lármáztak még, nehezen jött álom az emberek szemére, de a hónapok óta tartó utazás végül megtette a hatását. Elcsendesedett a tábor, csak az őrség tagjai mocorogtak néha a közeli fák tövének feketeségében.

Kora hajnalban, a felkelő napot megelőzve már hárman szerszámozták a lovakat: Zolta, és két nála fiatalabb fiú, Bogát és Kücsid készülődtek a vidék felderítésére. A várakozókat Szalárdra bízták, majd kilovagoltak a táborból. Az egész napjukat nyeregben töltötték. Bejárták a vidéket, és amit láttak nagy megelégedéssel töltötte el őket. Rengeteg volt a különböző vad, a tocsogókkal tarkított legelő. A kisebb-nagyobb tavak, nádasok, mocsaras területek hemzsegtek a vízimadaraktól. Egy helyen több száz éves öreg tölgy állt magányában is méltóságteljesen. Hatalmas koronájával óvó árnyékot vetett a mellette csörgedező patak vizére. A perzselő nap ereje elől ide húzódva fogyasztották el csendes beszélgetés közben ebédjüket. Miután lovaik és ők maguk is kellően kipihenték magukat, tovább folytatták a keresést. Olyan egybefüggő száraz hely után kutattak, amely elég nagy ahhoz, hogy kényelmesen elférjenek rajta.

Késő délután érdekes jelenségre lettek figyelmesek. A sík vizes vidék, enyhén emelkedni kezdett és egyre nagyobb terület emelkedett ki a tavak s patakok hálójából. Ekkor vették észre, hogy a távolban egy itt-ott bokrokkal benőtt földfal húzódik a kelő nap irányából a lenyugvó nap irányba. Egyik végét, olyan három nyíllövésnyire, a fák sorából ítélve, újabb patak vagy vízfolyás zárhatta le. A másikat, a nyugatit, egy sűrű nádas nyelte magába. Egy helyen pedig, három-négy lovasnyi keskeny nyílás vágta ketté, utat nyitva a mögötte rejtőzködő világra. Kíváncsian irányították hátasaikat abba az irányba.

A fal előtti terület viszonylag nyitott volt. Csak néhol zavarta meg a látványt bokrok és fák csoportja. Mögötte viszont kisebbfajta tölgyerdő koronái támasztották az égboltot. Alig egy nyíllövésnyire jártak a nyílástól, amikor Zolta szeme hirtelen egy az ég felé tekergő keskeny füstcsíkon akadt meg. Jobb kezét azonnal a magasba emelte és visszafogta a lovát. Jelzésére a többiek is megálltak, majd mindhárman behúzódtak egy bokorcsoport mögé, ahol leszálltak a lovakról.

- Mi legyen? - kérdezte Bogát.

- Figyeld a nyílást és a környékét Kücsid, ha valami történne, szólj a bagoly nyelvén! Te meg rendezd a lovakat Bogát! - adta ki az utasításait Zolta, majd hozzáfűzte:

- Én egy kicsit alaposabban körbenézek a földfal mögött. Ha valami baj lenne, a sólyom hangján jelzek kétszer. Akkor lovastól gyertek utánam a hang irányába.

Mindketten szó nélkül tették, amit mondott nekik. Kücsid lassan a bokorcsoport elejéig kúszott. Kényelmes pózt vett fel és figyelni kezdett. Bogát pedig kötőféket vetett a lovakra és leült közéjük, jelenlétével is nyugtatva őket. Zolta tudta, hogy megbízhat a fiúkban. Jól ismerte őket. Fiatalok, de fegyelmezettek voltak és a munkát is jól bírták. Mikor meggyőződött róla, hogy minden rendben van, ő is elindult. Szablyáját meglazította az övében, az íját meg a bal kezébe vette. Tegezét a hátára igazította, hogy ne akadályozza a mozgásban, majd balra, a patak felé vette az irányt. A gyaloglás kicsit szokatlan volt számára, de ha rejtve akart maradni, nem volt más választása, gyalogolnia kellett.

Igyekezett kerülni a nyílt részeket, de így is gyorsan haladt. Mikor a patakhoz ért belegázolt a vízbe és megindult folyás irányában előre. A meder összevissza kanyargott és alaposan szétterült. Egyes helyeken a tizenöt, húsz ölt is elérte a szélessége, de a víz sehol sem ért a derekánál magasabbra. Partját mindkét oldalon füzesek kísérték. Itt-ott, egy-egy tölgy is keveredett közéjük. Ezeken a helyeken a part nyitottabb, átláthatóbb volt. Még hatszázat sem dobbant a szíve, mikor elérte a földfal pataknak futó végét.

Kimászott a partra és alaposabban megnézte magának a sáncot. Mert sánc volt az bizony, emberi kéz munkája. Régi ugyan, de az volt. Hogy ki és mikor építette, azt már lehet senki sem tudta. Falai lankássá szelídültek az idők során és bokrok vertek rajta több helyen tanyát. Magassága vagy másfél embernyi lehetett és a teteje bármilyen régen is készült, még mindig egyenesen futott. Tőle egy iramodásnyira bokorcsoport terpeszkedett a tetején. Szép csendben felmászott a tövébe. Először abba az irányba nézett, amerről jött. Társai olyan jól elrejtőztek, hogy még ő sem látta hol vannak, pedig tudta hol kellene keresnie őket. Miután a sánc előtti részt alaposan szemügyre vette, figyelmét végül a sánc mögötti területre összpontosította.

Hatalmas öreg tölgyek sorakoztak mindenfelé. Egymástól olyan távolságra, hogy egyik sem fojtotta maga alá a másikat. Törzseik mérete alapján akár négy emberöltőnyi időt is megélhettek már. Leereszkedett sötét árnyékuk alá, és a fák takarását kihasználva, megindult előre. Aljnövényzet sehol sem akadályozta a mozgását, így gyorsan haladt. Aztán váratlanul egy női hang kezdett a távolban pattogó ritmusú éneklésbe. A dal forrása valahol előtte lehetett, már amennyire meg tudta állapítani, mert a dallam ide-oda cikázott körülötte, meg-megtorpanva, ahogyan az ősi fák törzseiről visszaverődött. Egy idő után, ritmikus pufogó hang csatlakozott az énekléshez. Jó úton járt.

- Valahol már a közelben lehet annak a füstnek a forrása - gondolta, és ez óvatosságra intette. Nesztelenül - akár az erdei szellemek - osont tovább. Fától fáig, mindig ügyelve a takarásra. Nemsokára elérte a tölgyes szélét. Ott az egyik fatörzs mögött lehasalt és úgy kezdte szemügyre venni az elé táruló látványt.

Egy nagyobb letaposott talajú tisztás jelent meg előtte, pontosan a sáncban lévő nyílással szemben. Minden oldalról a tölgyes vette körbe, csak jobbról határolta az alacsony földfal. Balra, nem is olyan messze, nyitott vízfelület csillogott a fák törzsein túl. Vele szemben a túloldalon gondosan karbantartott tűzrakó hely mellett, lapos köveken két agyagedényben főtt valami. Az éppen csak pislogó parázs fölött vesszőkre húzott halszeletek füstölődtek. A tűz körül, illő távolságra három épület is állt. A legnagyobb lehetett a ház, az volt a középső. Tetejét nád fedte, falát vesszőből fonták és sárral tapasztották. Ajtaja középen helyezkedett el. Rajta belülről felakasztott többszínű szőttes lógott. A ház sánc felőli oldalán egy oszlopokon álló félhajas állt. Alatta mindenféle szerszám és nagyméretű tárolóedények voltak bepakolva. Két oszlopa közé kihúzott zsinóron, haltörzsek szikkadtak a napon, a lengedező szélben. A bal oldalon jószágállás takarta a kilátást. Mögötte trágyakupac gőzölgött. A tisztáson két ember dolgozott. Egy fiatal, olyan Zoltával forma idős lány és egy idősebb, vékony férfi. Rajtuk kívül még egy fekete, nagytestű bundás kutya feküdt az árnyékba húzódva. Eddig szerencséje volt, mert a szél felőlük fújt, így az nem szagolta ki az idegent.

A lány egy rönkön ült, lábai között öblös, fából faragott edényt tartott. Jobb kezével egy rudat emelgetett és ütemesen ütögetett vele valamit az edényben. Bal kézzel és lábaival szorosan tartotta a tárolót. Felül egyszerű, a derekánál övvel összefogott, zöld színű vászonruha volt rajta. Ruhája alatt szűk szárú barna bőrnadrágot viselt. Mezítláb volt, rövid fekete hajában pedig, itt-ott gyöngyök ragyogtak. Munka közben énekelte a pattogó ritmusú dalt, de az nem egy vidám dal volt. Arcán és karján is zúzódások nyomait lehetett felfedezni. Mellette a földön gyékényből font kosár és egy vászonzsák hevert. A kosárban valamilyen magok tornyosultak, a zsák pedig üresen kucorgott a helyén. Zoltának tetszett a dal, pedig nem értette a szöveget, idegen volt a nyelv, amin az szólt. Sérülései ellenére is szemrevalónak találta a lányt, aki teljesen megbabonázta, ahogyan ott dolgozott a tűz mellett. Végül erőt vett magán és azt suttogta maga elé:

- Boszorka ez vagy erdei tündér? Teljesen megbolondít, jobb lesz vele vigyázni! - Majd óvatosan a tenyerébe köpte a nyálát és szétkente azt a homlokán, ahogyan azt még az apjától tanulta, hogy megvédje elméjét az ártó lényektől.

Végül minden idegszálával a férfit kezdte el figyelni. Az fát aprított egy fejszével. Pontos, precíz csapásai alatt szaporán fogytak a jószágállás mellett felhalmozott farönkök. Mikor egy-egy adaggal végzett, felszedte azokat az ölébe, majd bevitte a házba. Kis idő múlva kijött és folytatta tovább a munkát. Kopott, bőrből készült inget, nadrágot viselt. Lábára öregbőrből készült csizmát húzott. Övébe két kés is volt tűzve, egy nagyobb és egy kisebb. Haja teljesen ősz volt, Hosszú egyenes szálai, rendezetlenül omlottak vállaira. Arcát lekonyuló harcsabajusz díszítette, barázdái alapján lehetett akár negyven esztendős is. Mozgása és egész lénye azt súgta Zoltának: vigyázz vele, veszélyes!

Pedig tetszett neki a hely, ideális volt a megállásra, egy hosszabb pihenőre, de a végleges letelepedésre is. Legelő, víz, erdő, minden adva volt, ami ehhez kellett. Megtehette volna, hogy visszahúzódik ugyan olyan csendesen, ahogyan jött és az egész családdal együtt tér vissza, de mást gondolt. Nem akart rögtön erőt mutatni. Békésen akarta rendezni a dolgokat. Úgy döntött, megmutatja magát ezeknek az embereknek.

Persze nem vesztette el teljesen a józan ítélőképességét sem, ezért minden óvintézkedést megtett a biztonsága érdekében. Tegezét visszaakasztotta az övére. Bal kezébe vette felajzott íját, a jobba meg három vesszőt fogott. Felállt, kezeit eltartotta magától majd kilépett a tisztásra. Ezzel a pózzal jelezte, hogy nincsenek rossz szándékai, de megvédi magát, ha kell. Először a lány vette észre, aki azonnal abbahagyta az éneklést és valamit halkan odaszólt a férfinak. Az felé fordult, miközben a kutya is felállt és morogni kezdett. Így álltak egymással szemben sok-sok szívdobbanásnyi ideig, alig iramodásnyira egymástól.

Zolta várt. Nem tudta mit gondolhatnak most róla, de a döntést rájuk bízta. Hogy széna vagy szalma, innentől nem rajta állt. Miközben teltek a pillanatok, képzeletben megszemlélte saját magát az idegenek szemével. Egy varkocsba font hajú, alig pelyhedző állú kölyköt láthattak maguk előtt. Hozzájuk képest legalább egy fejjel volt alacsonyabb. Nemezből készült díszes, állónyakú, elől, hátul és mindkét oldalt felvágott kaftánja jómódra utalt. A combközépig érő kabát alól kecskebőrből készült bő nadrág látszott ki, aminek a szárát betűrve hordta hegyes orrú csizmájába. Derekán veretes öv fogta össze gúnyáját. Erről az övről bal oldalán a szablyája, jobb oldalán a tegeze lógott. A tegez elé volt az övére akasztva a tarsolya, amit fémrátét díszített. Fejét hegyes nemezsüveg, kucsma fedte.

Aztán az idegen férfi egyszer csak beszélni kezdett. Valamit egyre hevesebben és egyre dühösebben magyarázott. A lány csak egy-két szót szólt, azokat is csendesen, alázatosan ejtette ki. A kutya a gazdájával együtt vált egyre feszültebbé. Már nem csak morgott, hanem acsarkodva ugatott is. Aztán a férfi ellentmondást nem tűrve mutatott a lányra, aki zokogva esett térdre és lehajtotta a fejét. Amaz odalépett hozzá, miközben egy parancsszót vakkantott az eb felé, majd a baltáját üvöltve emelte a magasba, hogy lesújtson a karcsú fedetlen nyakra. A mozdulat egyértelmű volt.

Zoltának csak pillanatai voltak, míg a kutya eléri. De ez neki, a gyakorlott pusztai íjásznak mindenre elég volt. A férfi felé kilőtt első vesszője még célba sem ért, mikor a másodikat már az idegre illesztette és az éppen ugrásra készülő kutya szájába küldte. A visszacsapó íj erejét mutatja, hogy a kutya mozdulata megtört és a vessző több lépést vetette vissza a testét. Azonnal kimúlt. Eközben a másik vessző is célt ért. Pontosan úgy, ahogyan szánta azt. Nem akarta kockáztatni a lány életét, ezért egyszerűen halántékon lőtte a férfit, aki az oldalával fordult felé, amikor a lány nyakát vette célba. A becsapódáskor egy erős cuppanó hangot lehetett hallani. A nyílvessző keresztülrobbant a férfi fején, aki azonnal meghalt. Teste az oldalára dőlve zuhant a földre. A baltát még mindig a kezében szorongatta ugyan, de a mozdulatot már sohasem fejezte be.

Hirtelen csend lett a tisztáson, csak egy halk zokogást lehetett hallani a lány felől, majd kétszer is felvijjogott a pusztai sólyom hangja. Zolta megindult a lány felé, miközben tegezét és megmaradt vesszőjét is a helyére tette. Mikor odaért, kezével megérintette a vállát, de az csak szipogott tovább, nem reagált az érintésére. Békén hagyta hát, hagy sirassa az életét. Lovak patáinak dobogása hangzott egyre erősebben, majd három ló robbant be a sánc nyílásán keresztül, két lovasával a tisztásra. Kücsid és Bogát hamar felmérték a helyzetet és azt is látták, hogy nekik itt már nem maradt dolguk. Leszálltak a lovakról és Zoltához siettek, aki így szólt hozzájuk:

- Kücsid, fogd a lovamat és indulj vissza a családhoz. Hozd el ide őket. Mond nekik, hogy itt megtelepszünk. Vidd magaddal ennek a férfinak a hulláját is és útközben tüntesd el valahová. Nem volt igazi harcos, nem érdemel tisztes temetést. Vidd a kutyát is, lökd majd a gazdája mellé.

Hamar felrakták a halottat és a kutya tetemét is a lóra, majd végignézték, ahogyan Kücsid kilovagol a nyíláson és eltűnik a fal takarásában. Ekkor vették észre a fiúk, hogy nemcsak ők nézik a távozót, hanem a lány is. Már nem sírt, csak állt a tűz mellett. Zolta odament hozzá magára mutatott és többször elismételte.

- Zolta, Zolta.

A lány értette, hogy mit akar és ő is magára mutatott, miközben azt mondta: Mira. Ezután valamit többször is elismételt, de azt Zolta nem értette. Ekkor a tuskóra mutatott és jelezte, azt szeretné, ha a fiúk leülnének a tűzhöz. Mosolygott az egész lénye, miközben elkezdett sürgölődni körülöttük. Valamiért nagyon boldognak látszott. Csendben figyelték egy darabig, aztán Bogát megkérdezte.

- Mi történt itt, mi lesz vele?

- Megöltem az embert, aki meg akarta ölni őt, mikor felfedtem magam előttük. Hogy milyen kapcsolat fűzte hozzá, azt nem tudom, de nem bánt vele férfihoz méltóan. Most már velünk marad. Magam mellé veszem, befogadom a családba. Majd lassan megtanulja a nyelvünket és mi is az övét. Ha már értjük egymás szavát, eldönti mit szeretne. Addig pedig megvédjük, mint vért a vérünkből. Az idő pedig rendezi mindegyikünk sorsát. Hiszen ő a legnagyobb úr mindenekfelett.

- Felnőttél Zolta és bölcs is lettél. Sorsunk a te kezedben van, jól sáfárkodj hát vele! - zárta le a beszélgetést Bogát.

Több szó nem is esett már közöttük azon az estén. Csendben megvacsoráztak, majd mindhárman kiültek a sánc tetejére, csillagokat lesni. Szemük merengve kutatta bennük a jövőt. Az éjszakai égbolt pedig békésen borult föléjük, miközben megszólalt körülöttük a békák kórusa.